Oldal kiválasztása

A Manpower Group munkaerő-piaci szolgáltató céga közelmúltban 42 országra kiterjedő vizsgálatot végzett a hiányszakmák témakörében. A felmérés magyar vonatkozású részéből az derült ki, hogy a megkérdezett munkaadók (mikro, kis-közép és nagyvállalati vezetők) 57%-a csak nehezen talál megfelelő munkaerőt, egyharmaduk szerint a meghirdetett állásokra egyszerűen nincs jelentkező. Vagy éppen van jelentkező, csak annak nincs az adott munkához releváns szakképesítése.

A Magyar Közlönyben közzétett lista szerint Budapesten hiányszakmának minősül az asztalos, a burkoló, az épület- és szerkezetlakatos, a gépgyártástechnológiai technikus, a gyakorló ápoló, a gyógyszerkészítmény-gyártó, a hegesztő, a húsiparitermék-gyártó, az ipari gépész, a kőműves, a központifűtés- és gázhálózatrendszer-szerelő, a magasépítő technikus, a pék, a szőlész-borász, az útépítő, a vasútforgalmi szolgálattevő, a vegyésztechnikus, a villanyszerelő, a virágkötő és virágkereskedő, a víz-, csatorna- és közműrendszer-szerelő.

Jellemzően a fizikai vagy könnyű fizikai állások betöltetlenek, vagy legalábbis a közbeszédben róluk esik több szó, azonban a fehérgalléros szakmákban is erős hiány mutatkozik. Évek óta halljuk, hogy az információbiztonság lesz a jövő egyik húzóágazata, ennek ellenére nincs elegendő jól képzett szakember, de jó szoftver- és rendszermérnököt is bányászlámpával kell keresgélni.

Az egészségügy szerkezete is recseg-ropog, mert az innen hiányzó nővérek, műtősök, gyógytornászok vagy már külföldön dolgoznak, vagy elcsábították őket más ágazatok vonzó fizetései.

Ezek a többé-kevésbé ismert tények, ám legalább ennyire ennyire izgalmas az, hogy milyen okok vezettek el idáig. A piacgazdaság hektikusságához a jelen szakképzési rendszer csak komoly fáziskéséssel tud igazodni. Ami az oktatás felől vonzó perspektívának tűnik, az egyáltalán nem biztos, hogy a másik szemszögből is kívánatos. A hiányszakmának – ezáltal a szakképzés szempontjából kiemelt jelentőségűként kezelt – számító szakmákat illetően a döntés előtt álló diákok (és nyilván a szülők) nincsenek maradéktalanul meggyőződve, hogy azok hosszú távon is tisztes megélhetést biztosítanak majd. Másfelől, az álláshirdetések szövegében szereplő: könnyű munka, kulturált munkahely és magas jövedelem sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.

Kathy Zsigmond, a hajdúböszörményi Veress Ferenc Szakképző Iskola igazgatója egy a témával foglalkozó tanulmányában azt írja, hogy a vállalatoknak – első sorban a betanított munkákra gondolva – olyan munkásokra van szükségük, akik képesek a rájuk bízott, ma még nem automatizálható feladatokat pontosan és hibátlanul végrehajtani. Az azonban – húzza alá Kathy Zsigmond – hosszú távon nem garantálható, hogy ezek a ma még emberi erőt igénylő folyamatok hosszú távon nem lesznek gépesíthetőek.

Ugyanakkor az a tendencia sem segít a hiányszakmák népszerűbbé tételében, hogy a multinacionális nagyvállalatok a piac ingadozására a leggyakrabban a szakmunkások elbocsátásával válaszolnak. A kisvállalkozások pedig a szakmai érdekvédelmi szervezeteknél nem tudják kellően érvényesíteni szakmunkás igényüket.

Kevés szó esik arról, hogy a központilag támogatott szakmák oktatását első sorban a nagyvállalati érdekek határozzák meg. Ők azok, akik munkaerőigényük kapcsán nyomást gyakorolhatnak a képzési rendszerre, vagy mint gyakorlati hely számottevő tényezőként beleszólásuk lehet a szakmunkás képzés alakításába. Ez viszont azzal jár, hogy a jellemzően egyéni vállalkozói formában tevékenykedő – azaz a befolyással nem vagy alig bíró – szakmák képviselőinek nincs vagy nem elegendő az utánpótlása.

Jelen cikk terjedelmi okok miatt nem vállalkozhat annál többre, mint hogy kérdéseket vessen fel. A feltett kérdésekre a gazdasági élet prominenseinek és a szakképzés, oktatás irányítóinak kellene mihamarabb releváns válaszokat adni. Például arra, hogy 5-10 éves távlatban nézve 100 szakmunkásból miért csak minden 10. marad meg az eredeti szakmájában?