Oldal kiválasztása

A munkaadók a munkaerő-vonzás/megtartás érdekében eszköztárukból a relatív magas fizetéseket, karrierlehetőséget, barátságos munkakörnyezetet illetve a béren kívüli juttatásokból igénybe vehető alternatívákat tekintik első sorban célravezetőnek. A munkavállalás és lakhatás kérdésének összefüggései a munkaerőhiány felerősödésével azonban csak az utóbbi időben kerültek reflektorfénybe.

A munkaerő áramlás iránya a mai Magyarországon kettős. Egyrészt jellemzően keletről nyugatabbra, másrészről a falvakból az iparosodottabb városok felé mozdulnak a jobb lehetőség reményében a munkavállalók. A folyamatnak azon iparosodott települések lehetnek a nyertesei, amelyek ennek a lakóhelyétől akár több száz kilométerre költöző tömegnek a csábító bérek mellett megfelelő szállást is tudnak biztosítani.

Az otthonuktól távol munkába álló dolgozók elszállásolását a cégek sok esetben bérelt lakásokkal oldják meg. A módszer kényelmes, ám az árakat itt a piac alakítja, így azokon a településeken, ahol a vállalatok többsége ezt az utat választotta, alaposan meglódultak a havi bérleti díjak jelentősen megnövelve, olykor egészen a gazdasági társaságok teljesítőképességének határáig srófolva a cégek kiadásait.
Abban az esetben, ha nagyszámú dolgozó lakhatására kell megnyugtató választ adni, megoldás lehet a munkásszállók építése, amely megvalósulhat tisztán önkormányzati, tisztán vállalati finanszírozással, vagy e kettő ötvözetével.

Ez azonban nem egyszerű feladat, már csak azért sem, mert egy hozzávetőlegesen 100 ember befogadására alkalmas épület felépítésének költsége megközelíti a 400 millió forintot. A forráshiányt orvosolandó a kormány ez év első felében 9 milliárd forintos összeghatárig munkásszálló-építési programot indított. A keretösszeg mintegy 4000 dolgozó lakhatását biztosította volna a tervek szerint. A feltételes mód azért indokolt ebben az esetben, mert a pályázatra jelentkezőktől 40%-os önerőt vártak el, ezt viszont csak kevesen tudták felmutatni. Így egyedül Mórahalom kapott állami segítséget a munkásszálló építéséhez.

Az „önkormányzati takaró” problematikája azonban túlmutat azon, hogy önerőből képes-e megoldani egy település a dolgozók elszállásolását. A szakértők abban egyetértenek, hogy a szűkebb büdzsével rendelkező városok, falvak nem célterületei, sokkal inkább kiinduló pontjai a munkaerő áramlásnak, így a dolgozók számára vonzerőt jelentő lakhatás tekintetében sem nagyon rúgnak labdába. Vagyis az iparosodottabb, tőkeerősebb régiókhoz képest gyorsuló ütemben szakadnak le az anyagilag kisebb mozgástérrel rendelkező vidékek. A folyamat pedig úgy tűnik megállíthatatlan.

Életképesebb megoldásnak tűnik, ha az önkormányzatok a területükön működő vállalkozásokkal együttműködve építenek munkásszállót. A szálló építésére ráfordított költségek a hosszútávú működtetéssel térülnek meg – legalábbis elméletben. Értelemszerűen főként a tehetősebb vállalatok – leginkább az autógyártás, gépgyártásban érdekeltek – és jómódú települések tudnak élni ezzel a lehetőséggel. Az elmondottakból következik, hogy a legnagyobb igény (jellemzően leginkább) a fizikai dolgozók elszállásolására Miskolcon, Győrben, Debrecenben, Kecskeméten, Szombathelyen, Budapesten és Pest megyében, azaz az iparosodott területeken mutatkozik.

Az egyébként sem egyszerű helyzetet tovább árnyalja, hogy a munkavállalók ma már komoly igényeket támasztanak a munkáltatókkal szemben a munkásszállások vonatkozásában. Kettő-négy ágyas, saját vizes blokkal rendelkező, wifis apartmanokban gondolkodnak a munkások és ebben kell a munkaadónak is gondolkodniuk, ha versenyben akarnak maradni. A már országos szintet elérő munkaerőhiány miatt ugyanis azok a cégek kerülnek helyzeti előnybe, amelyek magasabb bérekkel és kényelmesebb, komfortosabb szállással tudják magukhoz csábítani az otthonukat elhagyni kényszerülő dolgozókat.